Cpt. Szentmiklósi

1972/73-ban hajóztam az m/s SZEGED-en capt. Szentmiklósi Imre parancsnokkal. Idős tengerész kollégáimnak, úgy mint nekem is, bizonyára vannak szép és kevésbé szép emlékei az Öregről. Azért írok róla, mert nagyon érdekes, megosztó személyiség volt, rám, mint kezdő tengerésztisztre, mind pozitív, mind negatív irányban, nagy hatással volt. A vele szerzett tapasztalataim gondosan elraktároztam, a későbbiekben sokat profitáltam belőle. 

Rádiós/gazdasági tisztként kezdtem nála, majd '73-ban kineveztek 3. tisztté. Abban az évben szerelték fel a hajókat radarral, mi is kaptunk egy jó Decca radart. Igen, de az Öreg csak kivételes esetben, az ő engedélyével engedte bekapcsolni. Történt, hogy az Adrián sűrű ködben hajóztunk dél felé, a délelőtti őrség az enyém volt, persze a captain, amint az rossz láthatóságnál illik, a barba székben, fent ült a hídon. Becsült hajóhely meghatározásom alapján már passzálni kellett volna az Adria közepén emelkedő sziklás Vis szigetét, de még sehol semmi. Engedélyt kértem a radar bekapcsolására, az Öreg megadta. Mire a készülék bemelegedett, egyszer csak a ködből előbukkant Vis meredek partja, mint a radarképből kiderült, kevesebb, mint 3 mérföld távolságra. Amint megláttam a szigetet, azonnal utasítottam a kormányost, hogy a kormányt "teljesen jobbra", 90 fokos fordulatot tettünk, elkerülendő a szigettel való ütközést. Biztonságos vizekre navigálva folytattuk utunkat, az Öreg nem szólt semmit, csak mosolygott a bajusza alatt. Attól fogva nem ülte végig a hídon a szolgálatomat. Egy más alkalommal hajnalban érkeztünk Trieste horgonyzóhelyre. A watchmant (szabad szolgálatos matróz, a másik kormányzott) leküldtem, hogy ébressze a Barbát meg a sztrómót (fedmester, az olasz nostromo, nostro uomo elnevezésből magyarítva) horgonydobáshoz. Ezeken a hazajáró hajókon a manőver a felső hídról történt, a Fülöp csúcs nevezetű kis kormányállásból. A sztrómó és a watchman már elöl, horgonyok dobásra készen, Barba sehol. Rendben meglassítottam, már a hajók közt navigáltam, kerestem a megfelelő horgonyzóhelyet. Végül hátraverettem, megállítottam a hajót, és ledobattam a horgonyt. Mikor lementem a térkép szobába, ott találtam az Öreget a kormányállásban, a barbaszékben ülve szótlanul nézte végig a manővert, újra csak somolygott a bajusza alatt. Ne feledjük, hogy teljesen kezdő, zöldfülű 3. tiszt voltam. Szokása volt, hogy érkezési manőver után egy "good arrival" italra meghívta a manőverező személyzetet, amelyet a fehér kabátos pincér a hídon szolgált fel, és igen szertartásosan, koccintva, vízszintesen álló alkarral, egymás szemébe nézve és biccentve fogyasztottunk el. Sajnos, az öregúr nem vetette meg az italt, egyszer Rijekán, több nap kikötői állás után, tőlem, mint kambúzertől, kért egy üveg Vecchia Romagnia brandyt. Nagy patáliát csapott, mikor közöltem vele, hogy az összeset lezárattam a vámmal. Szerinte az én kötelességem lett volna néhány üveggel eldugni, hogy az igényeit ki tudjam elégíteni. Kikötőben állván, azért az utánpótlás nem jelentett problémát, mert a városból hozatott be italt a bócmannal. Valamilyen oknál fogva neheztelt a gyengébbik nemre. Egy alkalommal feleségek érkeztek Velencébe. Kikötés után, amíg a sárga lobogó fennt volt, nem engedte őket a hajóra lépni, a parton, a tűző napon kellett nekik várakozni, amíg a hatósági vizsgálat le nem zajlott. Akkor tájt vágtunk bele a feleségemmel lakás építésbe, fontos lett volna megbeszélni a dolgainkat, ezért lehívtam őt Koperba kikötői látogatásra. A dolgok hirtelen történtek, nem volt tervbe véve, előtte nem volt alkalmam a központtól engedélyt kérni, csak közvetlen érkezés előtt. Horgonyra álltunk, a távirat elment, lévén hogy én voltam a rádiós, a rossz terjedési viszonyok miatt nem tudtam az engedélyezést, csak töredékesen, levenni. Az Öregnek nagyon jó füle volt, és jól rádiózott, végig ott ült a hídon, és hallgatta a kínlódásomat. Nem mertem kamuzni, megmondtam neki, hogy valószínű, megjött az engedély, de nem tudtam a táviratot tisztán levenni. Bejöhetett volna a feleségem a hatósági vizsgálat csónakjával a hajóra, de nem adott rá engedélyt, igy az ügynökség elhelyezte a Trigláv hotelben. Végül az 1. tiszt (Pete Feri, RIP) rábeszélésére engem a csónakkal kiengedett a városba. Persze, abban az időben csak úgy, nem engedtek fel a feleségemhez, nekem is ki kellett vennem egy szobát. De nagy volt az öröm és a boldogság. Kikötés után aztán le tudtam venni a táviratot, akkor engedélyezte a feleségem hajóra lépését, boldogan mentem ki érte a szállodába. El lehet képzelni, egy fiatal, fülig szerelmes férj tipródását és érzéseit, ha gondolattal ölni lehetett volna, az Öreg nem élte volna túl. Következő útra behajózott a felesége, Teri néni, egy nagyon aranyos, egyszerű, korban hozzá illő, már nem fiatal hölgy. Teri néni nehezen viselte, hogy a férje a kelleténél gyakrabban nézett a pohár fenekére. Akkor épp Gordon's gin volt műsoron, a féltő gondos asszony az üveg tartalmát nemes egyszerüséggel a mosdóba öntötte, és az üveget feltöltötte vízzel. Mindez egy beiruti érkezés előtt történt, mikor is a Barba meghívott bennünket egy "good arrival" italra a hídon. Megjelent a fehér kabátos pincér egy tálcán a poharakkal és a gines üveggel. Kitöltötte az italt, körbe kínálta, lejátszódott a szertartás, mindenki szó nélkül felhajtotta a vizet, elhangzott az "egészség" köszöntés, és mindenki megállta röhögés nélkül, komoly ábrázattal távoztunk a hídról. Ezután a Teri néninek nem volt megállása. Az Öreg úgy álcázta magát, hogy literes grapefruit dzsúszba öntötte a partról hozatott 95%-os bandzsaszeszt (azért hívtuk így, mert nagyobb mennyiség elfogyasztása után az illetőnek látási zavarai támadtak). Út vége Velence volt, ahová újra lehívtam a feleségem kikötői látogatásra. Egy szép enyhe estén a felső hídon üldögélve látjuk, hogy a Barba és felesége sétálnak be a városból, majd úgy 200 méterre a hajótól egyszer csak Teri néni futásnak ered, és rohan a hajó felé. El nem tudtuk képzelni, hogy mi történhetett. Mikor az Öreg is odaért, megkérdeztük. Azt válaszolta "Igértem az öreglánynak 10.000 Lírát, ha elfut a hajóig". Szegénykém, már ötvenen felül, a tüdejét kiköpve, de futott. Egy vacsoránál véletlenül a pincér penészes kenyeret szolgált fel. Mikor a feleségem meglátta, hogy penészes, visszatette a kenyeres kosárba. Az Öreg ráförmedt, hogy "Asszonyom, Önnek ezt kötelessége megenni, mert a férje a kambúzer, és ő felel az ellátás minőségéért". Szegény nejem, megszólalni nem tudott, de azért a kenyeret nem fogyasztotta el. Más alkalommal viszont kimondottan kedves és udvarias volt a feleségemmel.

Én hol kedveltem, hol utáltam, hol nagyra becsültem. Érdekes egyéniség volt, érdekes tapasztalat volt vele hajózni, nyugodjon békében.