RIO PARANÁ, LA PLATA TORKOLAT

A már több írásomban említett, ominózus m/s HUMBER-rel hajóztunk a Paranán, nevezetesen San Lorenzo kikötőjében raktunk be ömlesztett kukorica rakományt. A folyó ezen a szakaszán hatalmas síkságon, a Llanos-on hömpölyög keresztül, sok kis ágra tagolódva, szigeteket alkotva. A helyiek az állattartás egy különleges módját gyakorolják, a marha csordák és sertés kondák szabadon, fél-vadon élnek ezeken a szigeteken. Mindkét állat jó úszó, ezért időnként szigetről szigetre vándorolnak. Ha szükségük van friss húsra, a gazdák egyszerűen levadásszák az állatokat. A folyó nem túl gyors folyású, az alföldre kiérve lelassul, a hajó parancsnoki hidjáról tiszta időben messze el lehetett látni. A víz felszínén kék virágú vizijácint szigetek úsztak, a révkalauz fel is hívta a figyelmet, hogy a horgony nadrágcsövére tegyük fel a papucsokat (vaslemezek, melyek lezárják a lánc kifutó csöveket), mert előforulhat, hogy az úszó szigetekről a horgonyláncon kígyók másznak a fedélzetre.

Az egyéb történések mellett a navigáció is tartogatott nem kívánt eseményeket. A folyón a deklarált megengedett max. merülés 31 láb volt. Ballasztolási gondok miatt ezt sikerült majd 1 lábbal túllépni. A gond az volt, hogy magas dagályra (spring tide) volt a merülés megadva, ha elakadunk, és nem jutunk ki a tengerre időben, lehet, hogy 28 napot kell várni a következő magas dagályra. Ez, valószínű, képletesen szólva, a fenekem szétrúgásával járt volna. Mindehhez még hozzájárult egy gép havaria. A főgép egy, nemrég az USA-ban javított hengerfej betétje megrepedt, kipufogó gáz került a gép hűtővizébe, az buborékossá válva nem tudott megfelelően hűteni. Horgony dobás a keskeny folyón, megállás, a gépészek elhárították a hibát. Indulás után, 15 perc múltán ugyanaz a hiba jelentkezett. Egész lassú géperővel haladva értük el a legközelebbi alkalmas horgonyzó helyet. Völgymenetben hajóztunk, a megállások sem voltak egyszerűek, második horgony dobbásnál a horgonyt rövid láncon vonszolva a gépet előre járatva fordultunk, a hajóorr csaknem elérte a partot. Nagyon szép, erdős, ligetes part közelében álltunk meg, helybéliek töltötték vidáman a Húsvétot nyaralóikban, sátrakban. Nem örültek egyöntetűen a nem várt vendégnek, a manőverek, a generátorok zajjal jártak, éjszaka még meg is csúzlizták a hajót. Félő volt, hogy lekéssük a kedvező dagályt, és a Paranán ragadunk. Szerencsénk volt, kedvező szél feltorlasztotta egy kissé a torkolatban a vizet, ki tudtunk hajózni a Mitre csatornából. Két nagyon nyugodt pilottal hajóztunk, békésen, idegeskedés nélkül iszogatták a maté teájukt (persze, nem őket feszítették volna keresztre, ha a dolgok balul sülnek el). Szép, amfora formájú, fém peremű kis cserépedényből isszák, és azt a kortyolgatások között drótból készült állványba helyezik. Különleges, kanál alakú lapított, szűrős végű, hajlított pipaszár formájú szívókát használnak hozzá. A maté különféle mezei fűvekből készül, zöldes színű, széna állagú. Kellemes ízű, enyhén cukrozzák, Ha kifogy a kis szilkéből a folyadék, forró vízzel újra feltöltik. Nyugatató hatása van, kaptam tőlük ajándékba egy fél zacskóval, élvezettel fogyasztottam. A La Plata torkolatba kiérve már apály volt, iszapon csúszkáltunk, a hűtő rendszer iszapos vizet szívott be, a WC öblítő víz is merő sár volt. Félő volt, hogy a fögép és segédgép leállnak. Fél géperővel haladtunk, hogy a squat-ot csökkentsük (a hajó menet közbeni merülés növekedése). Végül szerencsésen megérkeztünk Montevideo előtti horgonyzóhelyre bunkerolni. Minden jó, ha a vége jó, ám evvel a hajóval ez nem így történt, a továbbiakban is probléma, gond, gyomorlyukasztó esemény folyamatosan történt (egyik-másikról korábban már meséltem).