Koncz Ákos életrajza

Koncz Ákos országos elsőosztályú hajóskapitány, akinek a világ összes tengerére, és bármilyen hajótípusra van engedélye!

Negyven éve hajózik, ebből 20 éve hajóparancsnok.

A hajózás létráját végig járta.
Tanuló matrózként kezdte, aztán nappalos matróz, kormányos, rádiós tiszt, 3. tiszt, 2. tiszt, végül hajóparancsnok.
Természetesen az iskolák sorát kellett ehhez elvégeznie.

Mint szerződéses munkavállaló hajóztam a skótoknál, angoloknál, columbiai hajóbérlőknél és zömmel német hajótulajdonosoknál, bérlőknél. Bejártam a Földközi, az Adriai és a Vörös tengert. A Csendes Óceán, a Karib tenger, Mexikói öböl, Indiai óceán, Ecuador, Venezuela, Argentína partjait. Legészakibb kikötőm New York, a legdélibb a dél-amerikai La Plata volt.

A kezdetektől!

1949. 05. 09-én születtem Tolnán. 1970 -ben megnősültem. Két gyermekünk van, Gergely és Anna.

Eddig két unokával áldott meg a családom.

Édesanyám Molnár Erzsébet.

Édesapám Koncz Ádám, a háború alatt vitorlás fedélzetmester, a háború után pedig hajóvezető.

Édesapám bátyja Koncz Ferenc uszálykormányos nagybátyám bátyja Hága József hajóskapitány és tengerész is volt.

Unokatestvéreim Orbán Ferenc hajóvezető és Plank Antal hajóvezető.

Nem esett messze az alma a fájától, mivel hat hajós van egyetlen nagy családban.

1967-ben 18 éves koromban tanulómatrózként kezdtem.

Eredetileg a légiközlekedésre tettem fel az életemet. Egyszóval ebbe a földgolyót behálózó szédületes forgalomba képzelgettem el a magam életét.

Elvégeztem a technikumot és amikor a jelentkezések útelágazásához értünk, jött az egyik kedves Osztálytársam, Ősz Laci, a saját terveivel.

Én a Maharthoz megyek! Oda is írtam a jelentkezésemet!

Iskolaigazgatónk titkárnője, aki egy aranyos jóindulatú asszony volt, amikor átnézte a jelentkezési lapokat, szembeötlött neki, hogy az én Ősz Laci barátom matróznak akar menni.

Édes Fiam! Miért akarsz te matróznak elmenni, két évvel ezelőtt indult egy Tengerésztiszti Akadémia Budapesten! Miért nem jelentkezel oda?

Ekkor jött az én Laci barátom, feje búbját vakargatva hozzám. Elmesélte, mit mondott neki a titkárnő. Jól megcsináltuk ezt a nagyon nagy különbségű választási lehetőséget. Persze az én légiközlekedéses terveimbe is alaposan belezilált ez a nem rossz változat. Tengerésztiszti Akadémia! Ízelgettük ezt a két szót, úgyis, hogy nem tudtuk, mi rejlik mögötte.

Aztán addig fontolgattuk, hánytorgattuk a jó tanácsot, amíg Ősz Laci kijelentette: akkor én erre az Akadémiára jelentkezem!

Tudod mit Öregem? Én is!!

Végül is jól döntöttünk és ráadásul mindkettőnket felvettek!

AZÓTA MÁR MINDKETTEN HAJÓPARANCSNOKOK, TENGERÉSZKAPITÁNYOK VAGYUNK.

Igy kerültem én a Magyar -tengerhajózáshoz. Egy ilyen véletlen sorsforduló hozta ezt így össze.

Persze nem volt ám ez olyan nagy dolog, csupán az útelágazásnál jó felé kellett fordulni. Miként egy idegen nagy forgalmú Metropoliszban elkapni gépkocsival a helyes irányt.

Előfelvétellel vettek fel az akadémiára. Előtte tanulómatróz voltam 1967. november 14-ig.

Az első hajóm a - SZEGED – motoros volt, amellyel az Al-Dunán hajóztam be. Majd a Földközi tengeren még elég sokáig hajóztam.

Az Akadémia hároméves volt. Ezután behajóztak bennünket – Termelési gyakorlatra – a tengerre!

Az Akadémia elvégzése után rádióstiszti tanfolyamot végeztem. De továbbra is matrózként hajóztam, mert a tiszti kinevezéshez kétéves szolgálat kellett. Ennek meg kellett lenni!

Az akadémiai évek olyan időszak voltak életünkben, melyeknek során lehetőség volt arra is, hogy az ember családi kapcsolatokat teremtsen és megalapozza azokat.

Ekkor találkoztam és is a Feleségemmel, akivel 1970 -ben összeházasodtunk és azóta is boldog házasságban élünk.

1971–ben végeztem el az Akadémiát, akkor kerültem a – RÁBA MOTOROSRA – vissza matróznak, majd onnan átszállítottak a HUNGÁRIÁRA, ahol már rádióstiszt voltam.

Megszereztem a rádióstiszti bizonyítványt, amely már nemzetközi volt.

Így aztán a következő hajóra már, mint rádiótiszt hajóztam be. Innét sikerült hazajönnöm. Ekkor született ugyanis a fiam. Épp a születésnapjára érkeztem. feleségem már vajúdott, így aztán együtt mentünk be a kórházba. Nagy örömünkre megszületett a fiunk.

Boldogságomra pedig újabb öröm érkezett, mert a következő hajóra kineveztek III. tisztnek. Ezután pedig szépen, türelmesen végig másztam a ranglétrán, II. tiszt lettem.

Következett a kapitányi tanfolyam, amit sikeresen elvégeztem.

Ekkor lettem I. tiszt, lévén ez egy külön feladat. Aztán elérkezett a kapitányi vizsga. Ezt követően megírtam az I. osztályú kapitányi diplomamunkámat.

1986 –ban kineveztek Hajóparancsnoknak a SIÓ MOTOROSON, mely egy 1500 tonnás tengerjáró volt.

Azóta egyhuzamban hajóparancsnok vagyok.

Végül is hajóséletem nagyobb részét hajóparancsnokként éltem meg. Sohasem hittem volna, hogy azzal telik el legtöbb időm, mire hajóparancsnok lettem.

A magyar hajók egyik része az alsó kikötőkbe, a másik része az adriai kikötőkbe (Trieszt, Velence, Fiume) járt, illetve odautazott a személyzet, a harmadik része pedig a nyugat –európai vagy a holland, távol – keleti járatokat jelentette.

Eddig kb. 12-13 évet töltöttem el ezeken a járatokon. A hajók innen indultak a különböző szárazárúval és azzal mentek le a levantei kikötőkbe..

Sokat jártam Spanyolországba és a Vörös tengerre.

A harmadik részleg a holland távolkeleti járatok voltak. Itt csak – két időszakot – töltöttem el.

Azután jött a hazai rendszerváltás. Fortyogott minden! Megszűnt a munkaviszonyunk a MAHART céggel, 1993–ban.

Ettől kezdve, úgynevezett "szabadúszók" lettünk. Ki – ki mehetett, ahova akart, illetve ahová tudott.

Természetesen ezután is dolgoztam én – szerződésesként – a MAHART- nál is, de ekkor már munkaszerződéssel, tehát már nem MAHART alkalmazottként!

Elkerültem ezután különféle külföldi hajózási cégekhez.

Hajóztam a skótoknál, az angoloknál, a kolumbiai hajóbérlőknél a Karib tengeri térségben, azután norvég cégnél, legutóbb pedig német hajótulajdonosnál.

Van ugyanis egy nemzetközi HAJÓKÖZVETÍTŐ iroda, ezek tudják a munkaerő- kínálatot. Ezt a kettőt összeegyeztetik és összeillesztik.

A Dunán is sokat jártam az első időben. Aztán elég hosszú ideig a Földközi tengeren hajóztam az adriai járatokon, majd kb. 10 év után újra a Dunán és a távolkeleti járatokon két hajóm is volt.

Ezután pedig beköszöntött Csendes óceáni (Karib tenger) oldal.

A földgolyót tekintve a legészakibb amerikai kikötőm eddig NEW – YORK volt, a legdélibb kikötőm pedig a dél- amerikai LAPLATA (Argentína) volt.

A Földközi tengeren KAIRÓ (Bandirma és Budanja). ALAXANDRIA, BEJRUT "a levantei kikötők királynője", sajnos a harci események erre nagyon kedvezőtlenül hatottak.

Északon Norvégia és Dánia között a Katteget és a Skagerrak szorosokon át vezetett az utunk. KOPPENHÁGA térségében az utasítások külön kiemelik, hogy a nagyon alacsonyan szálló repülőgépek légcsavarjai, turbinái megzavarhatják a hajók rádiózását. Az 1971 – es magyar IL-18. katasztrófája előtt szoktunk elhajózni. (Kastrup repülőtér) Mindig megemlegettük a szerencsétlenül járt MALÉV utasgép katasztrófáját. / Szentgyörgyi kapitány gépe/

Szabadúszó életem előtt Feleségem is sokszor eljött velünk, még hosszabb tengeri utakra is. Járt velem a Vörös tengeren, a Földközi tengeren! Később járt velem a távol -keleten, Indonéziában és Dzsakartában is.

Egy kb. 26 tonnás hajón 37 fő dolgozott!

Fedélzetiek: Gépészetiek:

Hajóparancsnok Gépüzemvezető

• I. tiszt I. gép. tiszt
• II. tiszt II. gép. tiszt
• III. tiszt II. gép. tiszt
• Rádiós tiszt Gépmester
• Fedélzetmester Olajozók
• Hajóács
• Kormányos matrózok
• Nappalos
• Tanuló
• Szakácsok és Pincérek.

Jövedelem.

Keresetünk két részből állt. Az I. rész igen alacsony volt, kb. 700 -1000 Ft között volt, a II. rész tette elviselhetővé. Ez napi 1,5 – 2 dollár között volt. Természetesen igyekeztünk a valutánkból egy kis mellékest is csinálni. Ebben egy törvényes lehetőségünk volt, hogy odakinn aranyat vásároltunk, azt hazahoztuk. Itthon a Pénzverdében fémjeleztettük és a Bizományiban eladtuk. Ez törvényes eljárás volt.

Itt egyszer összejött nekem 6 havi illetményem Dzsakartában, mely nagyon jó felvevőhely volt. Elég magas volt valutánk értéke. Felvettem tehát 6 havi járandóságomat, hogy aranyba fektetem.

Az aranyvásárlás úgy történt, hogy bement az ember egy aranyüzletbe, megvette és mehetett is a hajóra. Ezt azonban nem volt annyira egyszerű, mivel a közbiztonság olyan volt amilyen. Figyelmeztettek bennünket, hogy pénz nélkül ne menjünk még sétálni sem, mert a leselkedők, akik már tudják, hogy aranyat vettetek, lecsapnak rátok és ha nem találnak még

kevéske valutát sem, dühükben még a bicskázástól sem riadnak vissza. Felkészültünk tehát és könnyeb hozzáférhető helyen mindig tartottunk 10 -15 dollárt, éhségcsillapításra.

Ilyen magasztos elvek birtokában mentünk mi ebben a meseszép Dzsakartában aranyat venni. Négyen voltunk, egy fiatal hajóstiszt kollegámmal és feleségével együtt.

Nem kellett sokat bóklásznunk, mert elég hamar találtunk egy aranyüzletet, egy körfolyosós ház első emeletén.

Bementünk az üzletbe, udvarias kiszolgálás! Kiválasztottuk az aranyt, kifizettem és szabályosan számlázták.

De, mivel szerettünk volna még egy – két órácskát sétálni Dzsakartában, megkértem a boltost, engedje meg, hogy addig itt hagyjuk az árut, amíg egy – két óra múlva visszajövünk. Meg is tette! Ismétlem, ez félévi valutailletményem értéke volt!

El is ballagtunk vidáman a tervezett sétánkra, nagyon jól éreztük magunkat, majd visszaballagtunk a boltba. Oda – vissza udvarias köszöné. De nem az volt most a pult mögött, akitől vásároltam. Mosolygós nyugalommal kértem, a megőrzésre otthagyott aranyamat. A pult mögül is mosoly kaptam, de egy kis fura -zamat is volt benne.

Ön itt vásárolt aranyat? – tudakolta.

Igen itt, válaszoltam, kb. másfél órával ezelőtt!

És megtudja mutatni a számlát?

Természetesen! Azzal a parányi drukkal fűszerezve, elővettem e még kisem hűlt számlát. Íme!

Jól megnézte, vizsgálgatta.

Hogy én eközben milyen néma tusát vívtam "zabszem-jankómmal", azzal nem kívánom traktálni az Olvasót! A lényeg, hogy némán bólintott, a számlát visszanyújtotta és már hozta is az én kis kipihent aranyamat. Hogy akkor mekkora kő esett le a szívemről! Dübörgését még ma is hallom!

A hátsó gondolat azonban biztosan megvolt benne – ha nem produkálom a számlát – akkor az arany marad, nem utazik Hunniába! (Ez a pillanat úgy ficánkolt át agyamon és gyomromon, hogy kifinomult lelkemnek engedelmeskedve ezt senki- fiának nem kívánom!)

Amikor végre, magamévá tehettem kisaranyamat, akkor beletettem vállon viselt, oldaltáskámba. Közben, mikor nagy gonddal felcihelődtem, észrevettem, hogy a folyosó-kanyarban dolgozó kis cipőpucoló gyerek – akit az aranyboltból is láttam – villámgyorsan pakol és eliszkol. Mondanom sem kell, mindenki észrevette volna, hogy ez a srác hogyan figyelt és mire én elpakoltam, a srác már el is száguldott.

Annyit hírből is tudtunk, hogy itt dolgozik az alvilág és hogy hogyan dolgozik ez az alvilág.

Ha ugyanis lihegve befut a besúgó, már indulnak is járó motorjukkal az ügyes-fiúk. Óriási rutinnal kilesik a nekik megfelelő pillanatot és megsturcolják a békésen ballagó szegény, mit

sem sejtő pácienst, kikapják kezéből, vagy lakapják válláról a táskáját és nagy iramban tovarobognak.

Erre is felkészülve hárman engem vettek középre a kis petyerkámmal és éberen figyeltük, hogy a felbőgetett motorok honnan és hogyan közlekednek. Felajzott, gengszter filmen nőtt idegekkel észleltük, hogy egy taxi jön hátulról. Villámgyorsan leintettük. Beugrottunk a csodajárgányba, mert ez az volt! A bal kezem felől levő hátsó ajtó nem csukódott, nem zárt mert mindösszesen egy árva szál drótocska tartotta,

Nosza! Hajrá Magyarmiskáék! Berántottam magam után ezt az ajtót és kívülről bal kezemmel belecsimpaszkodtam a kilincsbe, nehogy cserben hagyjon!

Odaüvöltöttük a sofőrnek. Ne dekázzon – csak tűzzön!

Elvitettük magunkat egy gyönyörű skanzenszerű parkba. Ott, a sorompón belül, már nem fenyegette veszély az én kis aranyamat, cirkáltak az egyenruhás rendőrök.

Így estünk túl baj nélkül, a mi motoros rablóinkon. Ebben a gyönyörű környezetben aztán nagyon jól éreztük magunkat. Finom ebédet fogyasztottunk tudván, hogy az indonéz konyha egyébként is világhírű.

Gyönyörűek voltak az épületek, a fafaragások. Még állatkert is volt. Az egész környezet mesébe illőn felejthetetlen volt.

Emlékezetes még!

Nagyon is emlékezetes maradt életemben a következő igaz történet!

Dél-Koreába- PUSZAN- kikötőjébe szállítottunk árut.

Ehhez a Csendes óceán Kelet-Kínai tengerén keresztül – RYU KYU szigetek között. Japán déli részén, NAGASAKI alatt vezetett a mi utunk. A Csendes óceánon egyszer csak megszakadt a rádiókapcsolatunk a saját hajótulajdonos cégünkkel. Az első percekben egyáltalán nem tűnik ez tragikusnak, mert ez előfordulhat. Még 1-2 óráig is elviselhető. De ugye természetes, hogy rádió nélkül sem repülőgép, sem hajó nem "él"! Természetesen volt rádiótelefonom, de annak hatósugara egy ilyen transzkontinentális feladatnak nem felel meg.

Teltek – múltak az órák a próbálkozásokkal. Elment az egész első napunk már! Csökkentett sebesség! Fényjelzések! Hogy észleljenek bennünket!

Mit csináljunk?! Kivert bennünket a verejték, úsztunk a saját levünkben…Második napunk derekán egyszer csak állandó segélyhívásunkra, nagyon halkan bár, de a TOKIÓ RÁDIÓ hangja bejött! HURRÁ! Itt van a szalmaszál! Kiabáltuk ujjongva! A remény sugarai sütögették fázni kezdő lelkünket! És most jön, amiért ezt egy kicsit részletezem!

A Tokió Rádió egyszer csak teljes erővel bejött! Rögtön bemondtuk, kik vagyunk. De ami erre behallatszott azt az ujjongó szívek szimfóniájának lehet csak nevezni, de könnyen lehet, hogy ez is csak mérsékelt és halk MEGVANNAK! -kiabálták angolul, csak úgy zengett a ház!

EGY MAGYAR HAJÓ! Aztán már anyanyelven ott is, itt a mi hajónkon is önfeledt ujjongás, nálunk könnyekkel! Megkértük őket, hogy értesítsék a Cégünket, nincs semmi bajunk. Két napja romlott rádióval lelassultunk, de már megyünk! Irány Dél-Korea-Puszan kikötője!

Örömmel megtették a kis Japánok! Köszönjük ezt a felejthetetlen segítségeteket!

Mert így megy ez a nemzetközi közlekedésben, legyen az hajózás vagy repülés!

Hát ez a két nap nagyon – nagyon nehéz volt! Sokszor elvicceltük, hogy – a Csendesről úgy kellett kiabálnunk, hogy valaki meg is hallja! Sikerült!

A nagy kaland kategória szele megérintett bennünket, mert ugye a Csendes Óceán mégsem a Mari néni baromfiudvarának a kacsaúsztatója!

Nem is olyan sokkal ezután nagyon szép, változatos, kalandos élet köszöntött ránk a világtérkép egy izgalmas táján, Észak és Dél Amerika között fodrozó Karib-tengeren és a Mexikói.öbölben.

A Mexikói-öbölben, Ecuadorban és Venezuelában hajóztunk. Sokat jártunk, forogtunk erre, mert például nyerscukrot szállítottunk a Mexikó öbölön keresztül a Mississippi torkolatában épült mesés városig New-Orleansig.

Remélem időben van még leszögeznem, hogy a világ általam látott választékát beleértve, - a legkedvesebb folyóm – a Duna! Amikor hazajövök pár hétre, már másnap biztosan lenn vagyok a Dunán. Van engedélyem és több különféle csónakom. Itthon, szabadidőmben mindig a Dunát járom. A legszebb folyónak a jó öreg Dunát tartom! Tudom, nagy adag ebben az én lokálpatriotizmusom, ezt elismerem!

A második szépségnek az Orinoco folyót tartom. Ez Venezuelában ered, a Karib-tenger és az Atlanti-óceán találkozásánál, abba torkollik. Nagyon sok utam volt erre.

Például fel az Orinocon kb. 100 kilométerre hajóztam be, Costarica karibi oldalán álltunk meg. A hajóbérlőm, akinek hajóztam, hogy üzletet kössön cukorszállításra, a Coca Cola céggel, egy kétmotoros repülőgépet bérelt. Célja az volt, hogy felmérjük a következő útvonalak minőségét, tekintettel arra, hogy a vonalon kis ezertonnás hajókkal hordták a nyerscukrot. A miénk pedig 5600 tonnás 140 m hosszú hajó volt.

Átrepültünk a Közép – Amerikai földnyelven és Panama területén szálltunk le. Itt az volt a feladatom, felmérjem a kis folyón feltudok-e menni a 140 méter hosszú, 5600 tonnás hajóval?

A légibejárás bíztató volt, ezért bérelt egy pompás motorcsónakot, azzal is végig hajóztuk ezt a kritikus folyószakaszt. Alaposan megnéztem a kanyarokat, a távolságokat, a vízmélységeket és mindent amire a hosszú hajó miatt figyelni kell. Elsősorban a kikötőt, hogy azzal a hajóval hogyan tudok kikötni.

El kell mindjárt árulnom, hogy elég kezdetleges viszonyok voltak. Úgyszólván egy helybéli eperfához kötöttük ki a hajót. Mangróve mocsár volt ott a vízen kívül minden. (CHIRIQUI öböl)

Egy rövid gondolkodás után kijelentettem, meg lehet ezzel a hajóval is csinálni! De, farral kell hajózni, mert ott forgolódni ezzel a hajóval nem lehet.

Hát akkor ugye a jelszó ezúttal a -FARRAL ELŐRE!

Persze könnyű ezt már így utólag tréfálkozva belesóhajtani ebbe az emberpróbáló helyzetbe. Megjegyzem, azért szédületes üzletember volt ez a hajóbérlő! Először is micsoda szervezőképesség kellett az ötször annyit szállító hajóját ellátni állandó fuvarral, a jusson is, maradjon is örök zsigerelő törvényei alapján?!

Továbbá mekkora ösztönös bizalom kellett ahhoz, hogy a mi, számára ismeretlen kapitányunk, ezt a kacskaringós megbízatást hibátlanul el fogja végezni. Egyébként kis ezertonnás hajók hordták a cukrot, melyből mi fordulóként ötször annyit szállítottunk. Jó lóra tett a hajóbérlő, mert mondanunk sem kell, minden rendben zajlott le!

Már nyugdíjasként, Bajor Lászlóval karöltve, Tolna vízszerető lakosságának egy régi álmát-vágyát váltották valóra, visszavarázsolva a tolnai Dunára a település korábbi szimbólumát, megépítették a halászbárkát.

 A bárkával kapcsolatban el kell mondanom, hogy a hajóépítési ismereteimet zömmel Norvégiában szedtem össze, ahol megcsodálhattam és végig követhettem egy ilyen magán munkát. Azóta már nekem is saját készítésű vitorlásom van a faddi Dunán. A tolnai bárkaépítésre Lajtai Zoltán kért fel, összeszövetkezve Bajor Lacival, akivel nagyon jó volt együtt dolgozni. Hogy mit jelentett nekem ez a munka? Talán az első "evezőcsapást" vissza abba a múltba, amelyben még értékén kezelte, vagyis tisztelte és szerette ez a közösség a folyót, amelyből élt. Ezt a vizet életben kéne tartani! Erre alakult meg a közelmúltban a Tolnai Dunáért Egyesület – hamarosan a nyilvánosság elé is lépünk vele – aminek én is lelkes tagja vagyok.