IZNIRI HASTÁNCOSNŐK

Hajdan bohém ifjú koromban, 1973-ban, jó cimborákként együtt szolgáltunk az m/s Szeged fedélzetén, jómagam 3. tisztként, Fritz Imre (Imó) kiváló szakács és Zentai László (alias Zsanér) 3. géptiszt. Ha tehettük, együtt róttuk a kikötő városok utcáit, látogattuk a kikötői kocsmákat. No, nem voltunk kimondottan iszákosok, de néha elszaladt velünk is a ló. Az m/s Szeged után szétszéledtünk, mígnem egyszer hajóink, az m/s Hévíz és az m/s Herend összefutott Izmir kikötőjében, így mi is, hárman újra találkoztunk. E kiváló alkalmat meg kellett ünnepelni, így hát kora este együtt kiballagtunk a városba. Beültünk egy tengerparti étterembe, és némi Güzel Marmara (török fehérbor) kíséretével elfogyasztottunk egy nem túl szuper halvacsorát. A beszélgetésünk dacára a jókedv nem akart megjönni, így elhatároztuk, hogy az én hajómon folytatjuk az iszogatást. Amint ballagtunk a kikötő felé, egyszer csak egy több emeletes épület kapualjából zene szűrődött ki. Zsanér barátunk azonnal vállalkozott, hogy utána néz, mi zajlik odabent. Vigyorogva, csillogó szemekkel jött vissza, és mesélte, hogy az első emeleten van egy étterem, vagy rendezvény terem, asztalokkal, vendégekkel, és női zenekar játszik. Rákérdezett, hogy mi is bemehetünk-e? Igenlő választ kapott. Mivel az előző helyen pénztárcáink kissé lesoványodtak, irány vissza a hajókra, némi anyagi utánpótlásért, majd a városban újra találkoztunk. Felmentünk az említett helyre, szépen terített asztalok, virággal és illatos spirálisan hámozott narancshéj lámpásokban világító gyertyákkal, és valóban női zenekar játszott egzotikus, hangulatos török zenét. A hangulat már kezdett kialakulni, mi is igyekeztünk a helyieket utolérni. A jó ételek és italok, a Yeni Raki (török ánizs pálinka), meghozták a mi jókedvünket is, a szomszéd asztaloknál ülőkkel is sikerült kommunkikálni. Egyszer csak az egyik török a tányérjáról felszúrt egy finom falatot, és Zsanér barátunknak nyújtotta (aki nagyon kényes volt a gyomrára). Látszott a szemén a megrőkönyödés, és kis híján visszautasította. Imó barátunk ráförmedt, "Zsanér, fogadd el, mert ha nem, vaze, ezek agyonütnek". Zsanér bekapta, és most ő is megismételte, megetette a törököt. Olyannyira összemelegedtünk, hogy össze toltuk az asztalainkat, egymás társaságában múlattuk az időt tovább. Mikor a hangulat a tetőfokára hágott, megjelent két gyönyörű hastáncosnő. Foglalkozásuknak megfelelően voltak öltözve, szabadon hagyott köldök és has, csillogó flitterek, ujjaikon kis réz cintányérok, melyekkel kisérték a zene ritmusát. Az asztalok között táncoltak, és mikor a közönség kellőképp lezsibbadt, felléptek az asztalra, és ott folytatták a táncot. A jóérzésű és adakozó közönség elismerése jeléül a bugyogójukba dughatta a jutalomra szánt készpénzt. A mi asztalunknál sem jártak rosszul, bőkezűek voltunk, és dollárban fizettünk. Gyönyörűen táncoltak és szépek voltak. Mit mondjak, le voltunk nyűgözve. De aztán a mulatság véget ért, az asztaltársaságunk autóval bevitt a kikötőbe, ahol még egy búcsú italra meginvitáltuk őket a hajóra. Hívtak, hogy tartsunk velük, van még nyitva szórakozó hely, de az már nekünk sok lett volna, gondolván a másnapi munkára. Igen, eljött a másnap, mintha nem is lett volna éjszaka. Gyapotot raktunk, én voltam a délelőtti ügyeletes rakodó tiszt. Már az ébresztés is szörnyű volt, utána még a tűző égei-tengeri napon felügyelni a rakodást, a halálomon voltam (soha nem bírtam a túlzásba vitt ivászatot). Szerencsére tiszt kollégám, Horváth Géza felfigyelt gyalázatos állapotomra, leváltott, őrséget cseréltünk. Az életemet mentette meg. 50 év távlatából is gyönyörű élmény maradt, már ami a táncos nőket és az estét illeti. Jó visszaemlékezni.