ÍRORSZÁGI TALÁLKOZÁSOK

A történet 1991 márciusában kezdődött. Az m/s RABROS-al kerestük fel az írországi Foynes kikötőjét. Szerencsések voltunk, mert St. Patrick ünnepét itt tölthettük, 5 napot álltunk a kikötőben, amely a Shanon folyó torkolatában található. E városka arról volt híres, hogy a múlt század 30-as évei végén és 40-es évei elején itt volt a transatlanti polgári repülés hydroplán légikikötője. A városban található egy hydroplán múzeum is. Mivel volt kerékpárom, szép túrákat tettem a városban és környékén.

Egy szép napon (természetesen hol esett, hol nem, ahogy az Írországban illik), a watchman (szolgálatos matróz) jelentette, hogy van itt valami halász-szerű fazon, aki szeretne velem beszélni. Lementem a szalonba, ahol egy sárga esőruhás, gumicsizmás idős ember várt rám. Széles mosollyal az arcán, örömmel üdvözölt, és bemutatkozott, hogy ő Mworogh Vere O'Brian, és a feleségét Károlyi Zsuzsannának hívják. A kikötővel szembeni szigeten, "Monare" nevű házukban laknak. A hölgy nagyon szeretne velem találkozni, ezért tisztelettel meghív az otthonukba másnapra. Értem fog jönni, és átvisz a szigetre. Megmutattam neki a hajót, majd távozott. Másnap a megbeszélt időpontban a sárga eső ruhájában megjelent, vele tartottam, és egy kis csónakkal átevezett a szigeten található kis privát mólóhoz, ahol egy idős, szerényen öltözött hölgy várt ránk, hatalmas sárga nárcisz csokorral. Életemben nagyon kevésszer üdvözöltek virágcsokorral, mit mondjak, meghatódtam. A hölgy természetesen magyarul üdvözölt, látszott rajta, hogy örömére szolgál a magyar szó. Felmentünk a szigeten álló házukba, ahol vendégül láttak egy nagyon finom ír teára, ahogy az illik, tejjel és süteménnyel. A nappaliban a fűtést egy kandalló szolgáltatta, illatos fahasábok égtek benne. Számomra szokatlan volt, évekkel korábban Norwégiában egy szállodában élveztem először egy kandalló sajátos hangulatát, de akkor mellette még központi fűtés biztosította a kellemes közérzetet. Itt viszont csak a kandalló volt, hát bizony, fáztam, mikor a tűz felé fordultam, elől volt melegem és hátul fáztam, ha megfordultam. Végül, látva a kényelmetlenségem, a konyhában, radiátor és tea mellett folytattuk az ismerkedést, az áram ellátást egy diesel generátor szolgáltatta. A nappalinak volt egy köríves nagy ablaka amely pont a kikötőben lévő hajónkra nézett. Mr. O'Brian megmutatta a rajz albumát amelybe a kikötött hajókat lerajzolta, a RABROS is majdnem készen volt, a farán büszkén lengett a magyar lobogó. Beszélgetésünk során szó esett, hogy csak a kis dinghit használják átkelésre, az öregúr még egy doboz gyufáért is csónakkal megy át, uszadék fát gyűjt a folyón, melyet kézi fűrésszel aprít fel. Megemlítette, hogy előző évben telepített 500 facsemetét, mikor megjegyeztem, hogy mire fognak ezek megnőni, azt mondta, hogy nem is magának ültette azokat. Visszatérve a hajóra, a szakáccsal és a kambúzerrel megbeszéltem, hogy én is meghívnám őket egy magyaros ebédre. Ennek semmi akadálya nem volt, a keretbe belefért.

Szerencsére nem kapkodták el e kirakást, meg ünnepnap, hosszú hétvége volt, úgy hogy következő napra ők hívtak meg egy színházlátogatásra a közeli Tralee városába. Másnap találkoztunk, Zsuska (ezt a nevet használták) csinos ruhában, de a kisöreg a szokásos gumicsizmájában, egy lehasznált renault-val állt elő. Azt mondta, hogy a céloknak ez is tökéletesen megfelel. Érdekes természeti jelenséget mutattak, az út menti fák mind egyirányba dőltek, a tetejük mintha machetével le lett volna vágva. Ezt az erős, állandó egyirányból fújó szelek okozták. Egy festői, magas sziklás kilátó helyen megálltunk, megcsodáltuk a kék tengeröblöt, még a parton heverésző fókát is volt szerencsénk látni. A meredek sziklá tele voltak sárga fejű szula fészkekkel, Mr. O'Brian megemlítette, hogy ő is részt vesz a számláló-megfigyelő programban. Ebből az öbölből indult Tim Severin Szent Brendan expedíciója, melyben marhabőr borítású csónakjával átkelt az Atlanti óceánon Amerikába. Később, a város előtt egy parkolóban megálltunk, ahol Mr. O'Brian megvált a gumicsizmájától, nyakkendőt kötött, így folytattuk utunkat egy étteremig, ahol megálltunk ebédelni. Ekkor ettem életemben először atlanti lazacot. Elnyerte a tetszésem. Traleeben a Siamsa Tire Theatre nevű színházban egy csodálatos, meseszerű zenés-táncos darabot néztünk meg, fantasztikus színészi és rendezői teljesítménnyel. Egy kicsit furcsállottam, hogy az előadás végén a színház igazgató, meg egy-két színész odajött üdvözölni bennünket, O'Brianék büszkén mutattak be, mint Zsuska honfitársát, magyar tengerészkapitányt. A városi könyvtár megalapításáról beszélgettek, melyhez vendéglátóim is hozzájárultak. Aztán, ahogy lenni szokott, minden jónak és szépnek vége szakadt, befejeztük a kirakást, és indultunk. Mikor elhaladtunk a sziget kis mólója mellett, integetve ott állt a két kisöreg, búcsúzásképp én is kétszer megszólaltattam a hajókürtöt. Ekkor a pilot (révkalauz) megkérdezte, honnan ismerem O'Brianékat? Mondtam, hogy a hölgy honfitársunk, magyar származású. "Tudja, ki ez az ember? Valamikor ismert nagyvállalkozó volt, érdekeltségei voltak a malayziai ónbányákban, abban az időben helikopter jött érte, ha dolga akadt a szárazföldön." Egy kissé ledöbbentem, én azt hittem, hogy egy egyszerű szigetlakó. Mindjárt értelmet nyert a nagy tisztelet, amiben Traleeben részesítették.

Hazajöttem szabadságra, Zsuskával leveleztünk, meghívtam őket mihozzánk, csak Zsuska élt a lehetőséggel, egy bő hétig vendégeskedett nálunk, igyekeztem viszonozni azt a kedvességet, amivel engem Írországban fogadtak. Fantasztikus asszony volt, nagy mesélő, a történeteit az egész családom tátott szájjal hallgatta. Ittléte egy külön szép, de másik történet.

Ez az ismeretség megváltoztatta a gondolkodásom az életről, a vagyonról, a boldog megelégedettségről és életformáról. Szerencsésnek tartom magam, hogy ezeket az embereket megismerhettem.