m/s HUMBER ÉS A PUERTO CABELLOI LÁNYOK

Újfent az m/s HUMBER fedélzetén megélt történtekről írok, mint azt már egy előző írásomban említettem, ezen a hajón nap úgy nem telt el, hogy valamilyen esemény ne történt volna. Vagy jó, vagy rossz, többnyire rossz.

A hajón 7 nemzetiségű személyzet dolgozott, ezek munkáját kellett, többnyire sikeresen, összehangolni. Többségük közép amerikai spanyol ajkú volt. Jó munkások voltak, napi 10-12 órát dolgoztak, és számukra az volt a büntetés, ha nem engedtem őket túlórázni, ezzel a tiltással valamennyire fegyelmezni tudtam őket. Az ő viszonyaik között jól kerestek, jutott az otthon maradott családnak, és tartottak meg belőle a saját szórakoztatásukra is. Nekik egészen más fogalmuk volt az idő múlásáról, a kötelezettségek betartásáról, mint nekünk, európaiaknak. Ezért valamelyest rugalmasan kellett kezelni őket. 

Hajónk rendszeresen látogatta Puerto Cabello kikötőjét Venezuelában. A hajó méretéből adódóan elég hosszú időt töltöttünk a kikötőben kirakodással, és a legények rendszeresen kijártak, nyelvi nehézségeik nem adódtak, így komoly szerelmek szövődtek (azt nem mondanám, hogy minden érdek nélkül). Mivel általában az USA-ból érkeztünk, nem kis ajándékokkal kényeztették szívük hölgyeit. Sok színes TV, hifi torony, mosógép és egyebek kerültek partra, díjazva a hölgyek odaadó szerelmét (azért a fizetés nagy része hazakerült a családnak). Mindenesetre a cabelloi hölgyek szívrepesve, tárt karokkal várták a HUMBER érkezését. De hát minden jónak egyszer vége szakad, és a hajónak dolga végeztével el kell menni. Egy ilyen elhajózás alkalmával a lányok nagy műsort rendeztek, amikor a hajó eltávolodott a rakparttól, mivel a kikötőbe nem jöhettek be, a kikötő kerítésről tüzijátékot rendeztek. A szűk kikötő kijáratot hangos zeneszó mellett passzáltuk, és a parti sétányon újabb tüzijátékkal és sírással vettek rövid búcsút igaz szerelmeiktől.

Azért írtam rövid búcsút, mert a kikötő előtt horgonyt dobtunk, ugyanis a hajótulajdonos nem adott utasítást, hogy a hajó hova menjen, mi lesz a következő berakó kikötőnk. Eljött az éjszaka, mikor az ügyeletes jugoszláv fiatal második tiszt, Jubomir, felébresztett, hogy a hajót ellepték a lányok. Hát, ez nem kis fejfájást okozott nekem, hiszen a hajót kiléptették, tehát illegálisan tartózkodtak a hajón. Nem volt mit tenni, a hegesztők legöregebbjét, akire a fiatalok leginkább hallgattak, felhívattam a parancsnoki hídra, és megmagyaráztam neki, hogy a hajó bármelyik percben megkaphatja az indulási utasítást, és akkor azonnal horgonyt húzni és indulni kell (a hajó napi demurrage-e /hajó kötbére/ kb. 23.000 dollár volt, minden óra késlekedés sok pénzbe került). Kőszívűségem tudomásul vették, összeterelték a lányokat, és behívták a csónakot, amivel ki szándékoztak menni. Igen ám, de közben az időjárás kezdett bedurranni, a szél felerősödött, és komoly hullámok alakultak ki. Lévén a hajó ballasztban, a szabad oldal magasságunk 10 méter felett volt. Ebből a magasságból kellett a lányoknak a stígózó (fel-le bukdácsoló) csónakba kötélhágcsón lemászni. Mire valamennyien a csónakban voltak, lett jó pár ősz hajszálam. Megjegyzem, kiöltözve, kikészítve igazán szépek, ropogósak voltak. Csak a körülmények voltak kemények.

Aztán reggel megjött az utasítás, hogy induljunk újra a Mississippi folyóra, berakodni. Út közben egy alkalommal letévedtem a legénységi lakótérbe, és meg mertem volna esküdni, hogy egy hosszú fekete hajzuhatagot láttam elsuhanni. Az USA bevándorlási törvények nagyon szigorúak. Nem tettem a dolgot szóvá, mert amiről hivatalosan nem tudok, az nem létezik. Végül minden baj nélkül visszatértünk Puerto Cabelloba, valószínű, egy szép lányt megsétáltattunk.