EGY SZÉLHÁMOS BUKÁSA

Utolsó aktív hajózó éveimben egy svájci cégnél dolgoztam. Az előző társaságokkal összehasonlítva szerencsésnek mondhattam magam, nagyon jó, családias munkakapcsolatban voltunk, egész a legutolsó időkig, mikor is egy francia nemzetiségű hajózási manager került a vállalathoz. Nos, vele nem volt egészen felhőtlen a kapcsolat. Két lengyel parancsnokkal váltási turnusban hárman vittünk két hajót, az SCL THUN-t és az SITC BERN-t kínai charterban. 3 havonként váltottuk egymást, míg ketten hajóztunk, a harmadik 1,5 hónapi szabadságot töltött otthon, mindig a másik hajóra szállva vissza

A rendszer jól működött, a személyes holmijaink nagy részét a hajón lehetett hagyni, mert idővel visszakerültünk hol az egyikre, hol a másikra. Az átadás-átvétel is roppant egyszerű volt, testvérhajókról lévén szó, a hajókat jól ismertük. Ugyanígy, a gépüzemvezetők is ketten váltották egymást, az egyik nagyon jó szakember, bolgár nemzetiségű volt, a mási román. Róla szeretnék most írni.

Amikor először hajóztam vele, a lengyel kolléga úgy említette, hogy nincs sok gond vele, mindig makulátlan hófehér overallban jár, étkezésekhez, a szalonokban is. Ez némi homlokráncolgatást okozott, mert azt jelentette, hogy nem sűrűn fordult elő a gépházban, a gépi berendezések közelében. Osakán történt, hogy egy kis mikrobuszból kerékpárokat és műszaki berendezéseket árultak nagyon olcsón, valószínűleg lopott holmit. Gépüzemvezetőnk is vett egy kerékpárt, és szép tiszta hófehér overálljában kikerekezett a városba. Feltűnő öltözéke felhívta magára a rendőrök figyelmét, megállították, igazoltatták, és a kis kézi számítógépükkel az alváz szám alapján rögvest megállapították, hogy körözött, lopott kerékpárról van szó. A hajónak indulni kellett volna, de a güv nem érkezett meg. Némi nyomozás után az ügynök kiderítette, hogy a rendőrségi fogdában ül, az ő közbenjárására engedték el. Bár vonaljáraton voltunk, nem okozott nagy gondot, mert a következő kikötőnk a közeli Kobe volt, ahova este érkeztünk horgonyra, és csak másnap reggel kötöttünk ki, így a pár óra késés nem okozott gondot. Egy alkalommal némi 8-as, viharos időben hajóztunk, de ez egy 13000 tonnás hajónak nem okoz problémát, ráadásul az útirányunk is kedvező volt, mérsékelt rollázással és fikázással. Éjjel 2 órakor a 2. tiszt telefonált, hogy menjek fel a hídra, mert a güv pánikrohamban követeli a hajó megállítását. Felmentem, az illető pizsamában, remegő szájjal követelte, hogy azonnal álljunk meg, mert a főgép tönkre fog menni és a hajó fel fog borulni. Elég durván helyre raktam, és lezavartam a hídról. Már rég gyanús volt, hogy a tengerész könyvében csak egy hajó szerepelt, többszöri behajózással, ugyanazzal a hajó bélyegzővel. Beosztottjainál sem örvendett nagy népszerűségnek, mert rájöttek, hogy fogalma nincs a hajó gépüzeméről. Egy nagyon jó szakember, bár kissé részeges litván 2. géptiszt behúzta a csőbe, mert tartalék kipufogó szelepet rendeltetett vele a vállalattól. Tudni kell, hogy a főgép egy MAN típusu, Hitachi Zosen Co. gyártású, nagy lökethosszú kétütemű "diesel" gép volt, s lévén kétütemű, nincs kipufogó szelepe. Megrendelte. Nyilvánvalóan fogalma nem volt a főgép működéséről. Erkölcsi nagyságáról az is elárul valamit, hogy a hajón gyakorlati idejét töltő, igen szemrevaló hölgy kadétot is magához akarta szólítani (róla talán majd máskor).

Egy behajózásom előtt a vállalat meghívott Zürichbe, hogy a svájci managementtel személyesen is megismerjük egymást. Próbáltam felhívni a figyelmüket, hogy a güv körül valami nagy szélhámosság forog fenn, de legyintéssel elintézték, hogy ne is foglalkozzam vele. Megjegyzendő, hogy a management egy része, a neveik alapján, valószínüleg Erdélyből kitelepült szász volt, innen a románok iránti szimpátia.

Lengyel kollégám beszámolója alapján: A dolog csattanója, hogy a kollégámnak is szemet szúrt, hogy Shanghaj-ban, nagyon gyakran adott ki tetemes mennyiségű szennyolajat. Az volt a gyanú, hogy nem csak szennyolaj (a gépházi fenékárkokban össszegyűlt, vízzel kevert olaj) került kIhajózásra, hanem üzemolaj is, magyarán üzemolajat lopott. A következő alkalommal a lengyel parancsnok kolléga shanghaji érkezés előtt gondosan lefényképezte a gépházi szelepállásokat, majd ugyanezt tette a szennyolaj kihajózásakor is, bizonyítandó a lopást. Azt nem tudom, hogy elküldte-e a képeket a hajótulajdonosnak, de amikor a szóban forgó gépüzemvezető a dél-koreai Pusan kikötőjében kihajózott, csodák csodája, a vám a parton tárt karokkal várta. Átkutatták a csomagjait, nagy mennyiségű készpénzt találtak nála. Kérték a fizetési igazolásait, a felvett fizetése messze nem fedezte a nála lévő készpénzt és a vásárolt technikai berendezéseket. A fizetésének megfelelő pénzt visszakapta, a többit a vám elkobozta (20000 dollár felett).

Többé nem találkoztunk evvel az emberrel.