Első cubai kirakó kikötőnk Cienfuego volt, egy festői fjordon kellett a kikötőbe felhajózni. Beszélgetésbe elegyedtem a pilottal, büszkén dicsekedett, hogy milyen jól élnek Cubában. Közben elhaladtunk felfújt traktor tömlőkben ücsörgő horgászok mellett, akik marok zsinórral horgásztak, miközben a fenekük a tömlő közepén a vízbe ért. Megkérdeztem a pilotot, hogy ez is a jólét jele? (A kis csónakok és halászhajók használatát betiltották, nehogy disszidálni tudjanak a polgárok.) Két féle pénz volt forgalomban, az egyik az állampolgároknak, a másik a külföldieknek. Ha jól emlékszem, a váltási ráta tízszeres volt. A hatósági vizsgálat után az ügynök felajánlotta, hogy kivisz a helyi piacra vásárolni, ő fizeti az árut, mint helybéli, és a hajón dollárban elszámolunk. Mindketten jól jártunk, még felárral is nagyon kedvező áron tudtam friss zöldség és gyümölcsféléket vásárolni. Minden áldott nap esett az eső, a helyiek mindent elkövettek, hogy beázásos rakomány kárt tudjanak a hajóra verni. Mivel ponton rendszerű raktár fedőink voltak, a raktár zárás időigényes volt. Meglehetősen pontosan érkezett a napi eső, délben bekapcsoltam a radart, és mikor 6 mérföldes távolságra került az esőfelhő, megkezdtük a raktárak csukását. Nem jött össze nekik a rakomány kár. Ámde egy napon hurrikán előrejelzést adott a meteorológia, és minden hajót kidobtak a kikötőből. Mérlegeltem, hogy mitévő legyek, a hegyek védelmében bízva maradjak a cubai partok közelében horgonyokon, vagy keressek menedékhelyet. Végül az utóbbit döntöttem. Horgony fel, Cubát keletről megkerülve irány a Bahamák. Jól tartó horgonyzóhelyen, a szigetek védelmében, mérsékelten erős szélben kidekkoltuk, hogy a hurrikán elvonuljon a Karib tenger térségéből. Jól döntöttem, mivel Cuba alatt nagyon erős kevert hullámzás alakukt ki, és megúsztuk a hurrikán szeme közelében várható özönvízszerű esőt. Vissza Cienfuego-ba, kár nélkül átadtuk az oda szóló rakományt.

Második kirakónk Santiago de Cuba (röviden Santiago), nagyobb kikötő város, érdekes látnivalókkal. Sokat sétáltam a városban, főleg a kora reggeli órákban, még nem volt olyan rekkenő hőség. Sajátos közlekedési eszközeik voltak, a kikötő melletti úton ló-vontatta személyszállító kocsik (omnibusz), a helyi járatú buszokat orosz ZIL teherautóból átalakított, falépcsős, fekete füstöt okádó járgányok helyettesítették. Sok öreg, szépen karbantartott amerikai autó közlekedett a városban. Szép székesegyház, hangulatos terek, az utcákon viszont lerobbant épületek. Egy séta alkalmával zeneszót hallottunk, és betértünk egy utcára nyíló terembe, ahol aqusztikus hangszereken szép cubai salsa zenét adott elő egy zenekar. A helység is, a cubai stílusnak megfelelően igen egyszerűen volt berendezve, a zenekarnak egy kis színpad, a kisszámú közönség gyékény fonatú ülőkés székeken foglalt helyet. A műsor fél órát tartott, akkor a zenekar és a közönség cserélődött. Még egy kellemes tengeri herkentyűs vacsora is belefért az estébe, természetesen dollárban kellett fizetnünk, de még így is nagyon kedvező volt az ár. Itt csináltam életem legnagyobb üzletét. A városban működött egy kézi sodrású szivarokat gyártó manufaktúra. Egy napon a 3. tiszt megkeresett, hogy van itt egy magyarul beszélő helybéli, aki Magyarországon járt egyetemre, és rendszeresen jár repülővel Budapestre. Ő tudna kedvező áron cubai szivarokat hozni, amelyek árából fedezi nagyon olcsón a budapesti utazásait. Elbeszélgettünk az illetővel, aztán némi tűnődés után, mivel én nem dohányoztam, megegyeztünk, hogy 50 dollárért hoz 1-1 doboz szivart. Mivel Cuba után Houstonból haza utaztam, így magammal hoztam a szivarokat. Fogalmam nem volt az árakról, így az interneten sikerült értékesíteni, az egyik doboz Cohiba szivarért 120 000 Ft-ot fizettek, a másik, Monte Cristo-ért 40 00 Ft. Életemben ilyen jó üzletet nem csináltam (ne feledjük, 2007-ben történt). Minden jó, ha vége jó, Houstonban utam és tengerész pályafutásom véget ért, csak a szép emlékek (néha nem olyan szépek) maradtak.